In Memoriam Czakó Lajos
2012. március 25. vasárnap, 11:32 Módosítás dátuma: 2012. március 25. vasárnap, 11:34
Cézé emlékére ...
Ha valaki azt kérdezte volna tőlünk, hogy mióta ismerünk, azt mondanánk, több mint 40 éve. Igaz, abból a 40 évből jóformán csak arra a a négyre emlékezünk, amely kitörölhetetlen érzéseket hagyott bennünk. A Te életed, egy kicsit a Mi életünk is volt.
Messziről jöttél ide Fehérvárra és ez nemcsak kilométerekben értendő. Nagy bátorság kellett elhagyni a biztonságot jelentő szülői fészket azért, hogy a nagy terveket megvalósíthassuk: műszerészek legyünk vagy mérnökök. De hát mindannyian így voltunk ezzel. Talán éppen ezért kapaszkodtunk össze annyira testben és lélekben, hogy könnyebben elbírjuk a magunk választotta terheket, melyeket a szüleinktől való távollét és a nekik való megfelelés rótt a vállunkra. Nem volt könnyű, de sokan voltunk és mindig együtt. Senki sem maradt egyedül.
Hamar kiderült, hogy ki mit hozott magával tudásban, kitartásban, tiszteletben. Már az elején látszott, hogy Te sokkal többet tudsz nálunk, mégsem kérkedtél vele. Szinte megszégyenültünk, ahogy válladra tudtad venni bizonytalan kezdeményezéseinket és időt, pénzt, energiát nem kímélve lehetetlennek tűnő dolgokat oldottál meg jókedvűen, mosolyogva. Oly sokszor éppen a Te optimista hajtóerőd vitte révbe a már-már veszni látszó terveinket. Talán a mi sikereinknek öröme adott neked is erőt. Mert nagyon tudtál örülni, ha valakinek segíthettél. Önzetlen őszinteséggel hirdetted ahol csak lehetett, ha valamelyikönknek sikere volt: „Látjátok emberek, ő az én osztálytársam!” Nem emlékszem, hogy akkor megköszöntük-e ezt neked.
Éjszakába nyúló beszélgetések, heves viták, szerelmes klubdélutánok, vidám nyári táborok kovácsoltak össze bennünket, míg el nem múlt az a négy év. Aztán szétszórt a sors. Az elején még gyakran összejöttünk. Életben tartottuk a lángot, a hitet és újra meg újra ellubickoltunk abban a csodálatos medencében(érzésben), amit úgy hívtunk, hogy IGAZ BARÁTSÁG.
Ahogy múltak az évek, ritkultak a találkozások, de rólad mindig tudtunk valamit. Hihetetlen optimizmussal kerestél és találtál magadnak célokat, feladatokat, munkát. Talán éppen Te voltál közülünk, aki miatt sohasem aggódtunk, hogy munkanélküli leszel. És ha valami már nem ment, a szemed sarkában már ott volt az hamiskás mosoly, ami azt jelezte, már tudod a következő lépést. A találkozókat is Te szervezted. Miattunk is, miattad is. Mert ez a csapat nem négy évre kötött barátságot, hanem örökre.
De az élet körülöttünk nagyon megváltozott azóta. Az a hit, amivel felvértezett bennünket a szülői gondoskodás, a fehérvári évek, az együtt átélt öröm és bánat, ebben a mai világban úgy tűnik már nem elegendő ahhoz, hogy talpon maradjunk vagy fel tudjunk állni, amikor elbotlunk. Szemedre hányhatnánk, hogy nem szóltál, hogy baj van. De hát te sohasem szóltál ha baj volt. Mégis szégyellem magam. Nekünk kellett volna gyakrabban rád nyitni az ajtót és előállni egy lehetetlen ötlettel: „Gyere Lajos, csináljuk meg! Te tudod, hogy kell. Te mindig tudod, ... mindig tudtad. Csak most, most az egyszer nem tudtad. Most rosszul döntöttél.
A magad dolgát talán megoldottad. Ha így akartad, hát legyen így. A mi dolgunkat viszont pokolian megnehezítetted. Örökké mardos majd bennünket a lelkiismeret: „segítenünk kellett volna!”
Messziről jöttél, de most még messzebb mentél. Baranyai Lacival, Kothencz Pistivel, Kurucsai Misivel és Csirmaz Pistivel a legendás IV C mellett már az égi IV C csapatát erősíted. És ha egyszer Fehérváron a nekünk mindig csak VH strasszén sétálunk zsebre dugott kézzel, felpillantunk az égre, ott látunk majd egy felhő szélén ülve, mosolyogva ránk kacsintasz és csak annyit mondasz: „ Minden rendben fiúk!”
Tényleg minden rendben? Fiúk!
Vessen néked a föld puha ágyat,
s mit rajta ütöttél,
könnyű virágtakaró
szője be ezt a sebet!
Miért nem gyógyul ily egyszerű módon
az emberi bánat,
Miért kell várnunk, míg
por lesz a mi szívünk is?
Isten veled Lajos. Sit tibi terra levis :Legyen neked könnyű a föld!